XI

Carpenter nem volt valami jó formában. Sőt, egész szánalmas léte a véget érés határán lebegett. Csak az egyenes borotvának köszönhette, hogy még az élők földjén járt. Az árnyékföldekről hozta vissza magával az ereklyét; már pusztán az, hogy képes volt átlépni a fizikai és a szellemvilág határát, a hatalmát bizonyította. Carpenter szerette a hatalmat, de óvakodott attól, hogy túlságosan rászoruljon saját magán kívül bármire. Régóta érzett belőle egy éhséget, ami azzal fenyegette, hogy teljesen átveszi felette az irányítást, ha nem vigyáz, úgyhogy inkább csak tartalék fegyvernek használta. Figyelembe véve, min ment keresztül az elmúlt órákban tudta, hogy jól tette, amikor ellenállt a kísértésének. Sajnos most már nem sok választása maradt.

A Sforza családhoz fűződő spirituális kötődésének köszönhetően Carpenter visszazuhant az alvilágba, amikor Nicholas Sforza elvérzett. A kis mocsok nagyanyja, Annabelle, elárulta Carpentert, és a halálát okozta. Carpenter cserébe visszatért a halálból, és kiirtotta az egész családját. A nőt akarta meghagyni utolsónak, de meghalt, mielőtt Carpenter elért volna hozzá. Ehelyett Nicholas Sforza lett az utolsó, de őt sokkal nehezebbnek bizonyult megölni, mint azt Carpenter feltételezte volna. Helyette inkább elrabolta Sforzát, hogy rájöjjön, mi pörgeti azt a kis szart. A szívfájdító töredékek, amelyeket Nicholasból kihúzott, olyan érzést keltettek benne, amit már nem is emlékezett, mikor érzett utoljára: reményt. A saját szemével látta, amint főbe lőtte magát Nicholas Sforza – hiszen ő kényszerítette rá, hogy így tegyen. Majd látta, ahogy a fickó felkelt egy halálos seb után, és elsétált. És most megtudta, hogy Sforza azért tehette meg ezt, mert valahogy halhatatlan volt… egy múmia. A szó nevetségesen csengett Carpenter fülének, de akárhogy nevezte is, a saját szemével győződött meg Nicholas Sforza halhatatlanságáról.

És ha az a kis nyamvadt buzi halhatatlanná tudott válni, akkor Carpenter kurvára rá fog pörögni, hogy tehetné meg ő is ugyanezt.

Eltökélte, hogy fényt derít Nicholas Sforza furcsa létére mielőtt elkövetkezik a vég – de a kis mocsok előbb halt meg, akárcsak a nagyanyja. Ahogy Sforza életereje átszállt az árnyékvilág határán, Carpenteré vele tartott. De Carpenter nem volt még felkészülve, nem akart visszatérni az árnyékföldekre – még nem, és ha egy mód volt rá, akkor soha sem. Az alvilág maga a pokol volt, tomboló érzelem és rémálom káosza, a rettegés dühöngő maelstromja. Bár nem volt más, mint egy csoszogó hulla, ez is sokkal jobb létezés volt, mint a testetlen szellemség.

A borotva tartotta itt. Az a lepukkant egyenes borotva sem akarta, hogy visszamenjen az árnyékföldre. Olyan volt, mint egy horgony, amibe megkapaszkodhatott a lelke, ahogy a szellemvihar átsöpört felette, pszichikai hullámai nekicsapódtak, spirituális örvénye kapzsi éhséggel szívta lefelé. Érezte, ahogy Sforza lelke elenyészik, ahogy lezuhan a feledésbe. Ez lett volna az ő sorsa is, ha nem kapaszkodik elég erősen. Carpenter megérezte a fegyver sötét energiáját, egy gonoszt, amely szólította őt. Gyenge állapotában teljesen védtelen volt vele szemben, és nem állhatott ellen az erejének. De az alternatíva a feledés volt, és ez Carpenternek nem volt igazi választás.

Miközben a pokoli borotvába csimpaszkodott, elgondolkodott. Hogy lehetett Sforza halhatatlan? Hiszen épp most halt meg! Hacsak nem valami trükk volt. Carpenter nem tudta, mit akarhatott a kis buzi, de a poénja visszafelé sült el. Sforza lelkét elnyelte a feledés, míg Carpenter talán megúszhatja még a halált egy kicsit – ha elég erősen kapaszkodik.

Úgy tűnt, évezredeken át viaskodik, de a szellemvihar szorítása végül meggyengült és elenyészett. Visszatért a testbe, amit szerzett magának, de nem igazán illett bele. Olyan érzés volt, mintha egy erősebb szél is elsodorhatná a lelkét. Fel kellett kelnie, meg kellett szereznie azt az egyetlen dolgot, ami valóban ehhez a világhoz kötheti. Ezt persze könnyű volt mondani. Még gondolkodni is csak erőfeszítéssel tudott, hát még megmozdulni. Még csak addig jutott, hogy fókuszáljon halott szemével, amikor újabb megrázkódtatás érte. Nicholas Sforza ott állt fölötte! Tele sebekkel, és véresen, de mozgott.

Vagyis igaz – tényleg halhatatlan! Nem megölhetetlen, azt már látta, de halhatatlan. Carpenter értékelte a trükköt. Ha nincs a borotva, Sforza ideiglenes halála elég lett volna ahhoz, hogy a szakadékba hajítsa őt. De abban biztos volt: nem engedi, hogy csak így szórakozzanak vele. Szépen visszacsomagolja a kis pöcsöt azokba a díszes fémpántjaiba, és az istenre, most megtudja a titkát! De a mozgáshoz összegyűjteni az erejét nehezebb volt, mint gondolta volna, mintha sűrű szirupban akart volna mozogni. Éppen összeszedett elég energiát ahhoz, hogy pislantson, amikor meglátta a saját pisztolyának a csövét az orra előtt. A fegyver eldördült, és golyók hasítottak a hullába, amit viselt. A sérülés azzal fenyegetett, hogy Carpenter megint alászáll a mélybe.

A test össze volt zúzva, a legfontosabb részeket – az agyat és a szívet – fémdarabok cincálták szét. Carpenter újra a borotva sötét erejéhez folyamodott, hogy a hullát ismét alkalmassá tegye a szelleme számára. Nehéz volt az energiát fókuszálnia; a fegyverben lakó erőnek idegen volt a helyreállítás. Úgy tűnt, csak a halált és a pusztulást ismeri. Carpenter összpontosított ugyanazzal a vasakarattal, amely hatvan éven keresztül életben tartotta a pokolban, és kényszerítette a sötét erőt, hogy tegye, amit akar.

Eltartott egy ideig, de végül sikerült. Carpenter felpattant, amint érezte, hogy képes mozogni. A test nagyon csúnyán nézett ki, de legalább működött. Carpenter érezte, hogy Sforza a közelben van, a lelke a világ másik feléről is vonzotta volna. De most nem próbálta meg követni a mocskot. Nem volt olyan formában, hogy elbánhatott volna vele. El kellett tűnnie innen, helyrehoznia magát, és kidolgoznia a támadási tervet. Épp az improvizált zárka ajtajánál volt, amikor hihetetlen robaj rázta meg a házat. Leverte a lábáról, és érezte, ahogy a levegő elsüvít mellette. Oldalára gördülve látta, hogy alig hat méterre tőle a pince lejáratát lángok mardossák. A tűz éppen felé száguldott a padlóra kilocsolt benzin nyomát követve – a benzinét, amely az ő ruháját is borította! Carpenter becsapta az ajtót, és elé hajított egy ágyat. Tudta, hogy az improvizált akadály nem tartja sokáig fel a tüzet, de neki minden másodpercre szüksége volt. Gyorsan körbepillantott, de nem sok lehetőséget fedezett fel. Hacsak…

Kétségbeesett terv öltött formát benne. Előrántotta az egyenes borotvát, és az ajtótól jobbra a falra sújtott vele. Habarcs nélküli fal volt, a penge úgy hasított bele, mint a mondás kése a vajba. Carpenter gyorsan csinált egy X-et, ezzel áttörte a falat a mosókonyhába. Már ettől is kimerült, ami figyelmeztette, mennyire gyenge most. Ereje teljében egy ilyen falon mindenféle segítség nélkül áttört – még csak le sem lassította. Carpenter nem kezdett most ezen nyavalyogni, mert észrevette, hogy a lángok már a távolabbi falat nyaldossák, átjutottak az ajtón, és az egy szem matracon. Felkecmergett, elhátrált a lyuktól, és benézett a pokolba, amivé a szoba változott. A hullája nem hallott valami jól, de el tudta képzelni a ropogást és pattogást, a lángok éhes morgását… Kényszerítette magát, hogy levegye a tekintetét a lángokról, és nyugtalanította, milyen könnyen megbabonázta a tűz.

Hullaként legalább nem lélegzett. Mivel nem kellett tartania a füstmérgezéstől, egy percre megállt végiggondolni, mi legyen a következő lépése, majd átrohamozott még egy falon. Először is meg kell szabadulnia a benzinnel átitatott ruháitól. Kétségbeesetten letépte az öltönyét, és végigrohant a hosszú mosókonyhán a csaptelepig. Bár elméje azt sikította, hogy ki kell jutnia, rászánta az időt, hogy vizet fröcsköljön a meztelen testére.

Tudta, hogy iszonyatosan nézhet ki – friss golyónyomok az arcában meg a mellkasában, és tömérdek régi sérülés, köztük egy lőtt seb, amelyik nem akart begyógyulni, és a szétroncsolt keze –, de az adott pillanatban el tudta nyomni a fóbiáját. Amíg nem találkozik tükörrel, minden rendben lesz. Még a hulla eltompult érzékeivel is érezte a körülötte égő ház forróságát. Ahogy hátranézett a válla fölött látta, hogy a mosókonyha ajtaja sistereg a lépcső felől tomboló tűztől. A tűz már betört a falon lévő lyukon, amit a mosókonyha távolabbi végén ejtett. Úgy mardosta a belső falakat és a plafont, mintha pont érte jönne.

Ideje menni! Felnézett a keskeny pinceablakra a csaptelep felett, de az túl kicsi volt. Az üveg egy részét hó takarta el. Ahogy látta a hó dőlésszögét, támadt egy ötlete. Elrohant a felé nyaldosó lángoktól, egészen a távolabbi falig. Hátsó főfal volt, egymásra rakott kövekből, a tetején pinceablakkal, amelyben nem látott havat. Előpattintotta a borotvát, és X-et vágott ebbe a falba is. A penge ugyanolyan könnyen szelte a főfalat, mint korábban a habarcs nélkülit. A biztonság kedvéért Carpenter tett egy +-t is ugyanoda; nem a pengében kételkedett, de a teste már így is kikészült, és nem volt benne biztos, hogy kibírna egy második rohamot a falba.

A lángok majdnem elérték már. Elhátrált amennyire csak közel mert menni a tűzhöz, hogy legyen helye nekifutni. Az arca előtt keresztbe tett karokkal Carpenter tiszta erőből nekirohant a kőfalnak.

A ház hátuljából kő, habarcs és hózuhatag közepén tört ki. A lendülete tovább vitte, majd a gravitáció szólt közbe. A lejtőn majdnem a tóig csúszott, mire meg tudott állni. Félig feltápászkodott, és guggolva visszanézett a házra. A hely lángokban állt. A házfal hátulja ki volt törve, belül csupa megfeketedett gerenda. Égő törmelék borította a domboldalt körülötte, hamu- és pernyeeső ereszkedett mindenre. A lángok vakítóak voltak, de azért éppen hogy ki tudta venni a lyukat, amit a földszinti napozó alá csinált a falba.

Nicholas Sforza oly módon égette fel a nagyanyja házát, amilyen alapos gyújtogatást Carpenter még nem látott. Érdekes érzést suhant át rajta: meglepetten döbbent rá, hogy büszke volt.

* * *

Carpenter érezte, hogy Sforza dél felé távolodik, és nem tudott jobbat kitalálni, mint hogy arrafelé induljon gyalog. Sétálva haladt – inkább tántorgott – a környéket átszelő út mentén. A tél hidege nem volt fagyosabb, mint az, amit a csontjaiban érzett azóta, hogy kikelt a sírból. Minden fizikai érzéke elsatnyult, nemcsak a tapintása. A spirituális éberségét használta környezete megismerésére. Ott és akkor minden figyelmét, minden porcikáját lekötötte az, hogy az egyik lábát a másik elé tegye. Ezért alig észlelte a csúszós úton mögé húzódó járművet, melynek kivágódó ajtaján egy férfi ugrott ki, és rohant egyenesen felé. A férfi ziháló rettenete, ami szétzúzott arcának és mellkasának volt tulajdonítható, nem jutott el Carpenter tudatáig. Feje csupán lassan, halvány kíváncsisággal fordult a jelenet felé. Keze viszont sokkal gyorsabb volt.

Ahogy Carpenter észrevette a férfit, keze magától kivágott, kinyílt benne a borotva, és egy mozdulattal levágta a férfi fejét. Finom remegés rázta meg a kezét – a borotvából eredt, érezte. Spirituális része látta, ahogy a borotvából egy sötét felhő röppen elő, és körbeveszi a lábánál fekvő hullát. Hangtalan sikoly hasított be tudatába, ahogy a penge magába szívta a férfi lelkét, akit Carpenter az imént ölt meg. Illetve akit a borotva ölt meg. Carpenter teljesen elvesztette a saját keze felett az uralmat arra a rövid időre, amíg az a halálos ívet leírta.

A fegyver sosem cselekedett még a saját akaratából. Ami még nyugtalanítóbb volt, még sosem fogyasztott el egy lelket sem. Friss erőtől lüktetett, és arra ösztökélte őt, használja ezt az erőt. Olyan volt, mintha lehullott volna a bűbáj a borotváról, most először felfedve igazi természetét. A borotva magának a feledésnek volt a fizikai megtestesülése – a végső semminek, ami képes széttépni egy lelket. Sosem lopta volna el, ha tudja, mire képes. Carpenternek nem voltak illúziói arról, hogy ki is ő, de az, amit a kezében tartott, még őt is rettegéssel töltötte el. Egyszer rosszul suhint a pengével, és mindörökké vége van. Sajnos az adott pillanatban nem engedhette meg magának, hogy válogasson az eszközökben.

Óvatosan visszacsukta a pengét, mielőtt lenézett a hóban fekvő szerencsétlen férfira. Öregebb volt, elég nagydarab, de itt volt, és annyira nem különbözött a termete Carpenter hullájáétól, hogy ne vehette volna fel a ruháit. Összeszorította a fogát a gondolatra, hogy flanelinget és kezeslábast öltsön, de nem volt sok választása. Felidézte a tucatnyi testre szabott öltönyt, amelyet egy biztos helyen tartott Chicagóban. Az lesz az első állomása, amint kijutott innen, és megszerezte a kalapácsot. Futólag észrevette, hogy a borotva lezárta a sebet, amit ejtett, így Carpenter odavonszolta a testet a kocsihoz. A Dodge kisteherautóban két sor ülés volt, de Carpenter nem tartotta jó ötletnek, hogy egy oszló hullával a hátsó ülésen furikázzon. Kinyitotta a raktér ajtaját, és beemelte a testet. Ezt a fej követte hangos puffanással.

Aztán Carpenter meghallotta a közeledő tűzoltószirénákat. A nyaralóból felszálló vastag füstöt észrevette valaki a közeli településen. Gyorsan visszazárta a rakteret, bevágódott a kocsiba, és sebességbe rakta. Hallása elég rossz volt ahhoz, hogy megállapítsa, melyik irányból jön a szirénázás. Tippelt, és elindult a másik irányba. A megérzései jónak bizonyultak, és nem találkozott senkivel, amíg elérte az országutat. Már majdnem az I-94-esnél járt, amikor meglátott két szirénázó rendőrautót. Jobbra indexelt, és lekanyarodott Chicago felé.

* * *

Amikor végre megnyugodott, Carpenter újra érezte a feledés ellenállhatatlan vonzását. Az egyenes borotva biztonságot ígért a kezében, de nem akart jobban engedni a csábításának. Rövid távú előnyei már eddig is kétesnek voltak mondhatók; érezte, hogy a lelke még többre szomjazik sötét erejéből, mint ahogy egy drogos vágyik az adagjára. Átkozott legyen, ha odaadja magát neki! Zord vigyorral belegondolt, hogy ez mennyire igaz.

Mégis, nem tagadva a borotva csábítását, nem kellene-e a lelkének újra idekötődnie? Végül is Sforza élt. Ahogy meghányta-vetette, arra jutott, hogy az egész nem lehetett ilyen egyszerű. A lelki kapocs megmaradt; nem ezzel volt a baj. Ha hozzávesszük a fizikai megrázkódtatást, amit a testének el kellett viselnie, meglepő, hogy még bírta magát tartani.

Egy zombi annyira volt csak erős, amennyire a test, amiben lakott, és az övé most elég rossz állapotban volt.

Arra a dologra gondolt, ami egyedül képes lehetett visszaadni korábbi erejét és hatalmát – a kalapácsra, aminek a nevét köszönhette. Az jelképezte azt, amivé vált, és Annabelle Sforza mellett az volt a legerősebb kapcsolata az életéhez. Carpenter eddig nem kockáztatta volna meg, hogy magánál hordja a dolgot. Bár a borotvánál is jobb horgonyként szolgált, ha az ellenségei kezébe került volna, segítségével irányíthatták volna őt – vagy elpusztíthatták volna azt, közben végezve vele is. A kalapácsot a legbiztonságosabb helyre tette, amire gondolni tudott, ahová a lelke visszatért volna, ha elveszti az irányítását a teste felett, de valahogy megússza a feledést.

Az általa valaha szeretett egyetlen nő sírjába: Annabelle Sforzáéba.